2012. november 14., szerda

Gail Carriger - Soulless - Lélektelen



Oldalszám: 376
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó


Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.
Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?

Én ezt imádtam!!!
De komolyan. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire beleszeretek, azért is halogattam, mert tartottam tőle nagyon, elvégre viktoriánus Anglia, farkasemberek vámpírok és steampunk, nos elég vad kombináció, annyi helyen el lehet rontani. Annyira örülök, hogy nem lett igazam!!!

Fantasztikus könyv volt, úgy hiszem új kedvencet avattam. Le se bírtam tenni, annyira megfogott a szóhasználat, a milliő és persze imádnivaló főhősnőnk személyisége. Alexia Tarabotti eddig magasan a legjobb női főszereplő, akiről olvashattam. Biztos, hogy meglazult egy csavar az agyában, de ezt szerettem benne a legjobban!

Lord Maccon szintén belopta magát a szívembe. Morgós, de mégsem annyira, faragatlan, de tolerálható szinten és jó kis száraz humorral áldotta meg a teremtő.
A mellékszereplőkről ugyancsak nem tudok rosszat szólni, hiszen a karakterek érdekesek és színesek (egyesek szó szerint, pl.: Miss Hisselpenny és Lord Akeldama), egyik sem igazán megszokott. Azért én csodálom szegény Alexiát, hogy így kibírta egy ilyen család mellett. Én már rég a diliházba kerültem volna tőlük.

Ami a cselekményt illeti, érdekes volt, de nem ez tette számomra letehetetlenné a könyvet. Éppen nem panaszkodhatom rá, mert amikor másodjára felbukkant a viaszarcú férfi és tulajdonképpen majdnem felmászott Miss Tarabotti hálójába, ott azért jött a borzongás. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy én nem csak álltam volna ott, hanem hanyatt homlok rohantam volna, amerre látok. Ami kedvenc hősnőm tudós barátját illeti, nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan illik a képbe, szóval túl nagy meglepetést semmi nem bírt okozni. Talán a viaszarcú férfi kiléte volt az, ami igazán furdalta az oldalamat.

Mégis, számomra a történetet egyértelműen a stílus, a humor, a karakterek, a szerelmi szál és ó, ki ne felejtsük (!!!) a világkidolgozás vitte el a hátán. Mert ezek nagyon a helyén voltak és tényleg ott éreztem magam Londonban.


Én a magam részéről teljesnek érzem ezt a könyvet, nem kiált kifejezetten folytatásért a vége, kerek egész történetet kaptunk, de persze egyáltalán nem bánom, ha lesz belőle még több rész is, csak azok is legyenek ugyanilyenek!

Ami a borítót illeti… WHY? De úgy vagyok én ezzel a könyvvel, mint Miss Tarabotti Lord Macconnal a történet vége felé:

"- Az vagyok?– Hogy micsoda? – Miss Tarabotti zavart tettetve lesett ki rá kusza fürtjei mögül. Nem, szó sem lehet róla, hogy megkönnyítse a gróf dolgát.– A szerelme?– Nos, ön farkasember, skót, mezítelen, talpig véres, és én mégis fogom a kezét." 
Szerelmes lettem, és egyáltalán nem érdekel, milyen iszonyatos a borító, amíg a polcomon tudhatom és bármikor elmerülhetek ebben a fantasztikus világban.
Egy élmény volt! És most kedvet kaptam egy kis teához…


Értékelés: 5/5*
Kedvenc jelenet: öööö nem tudom, talán úgy az elejétől a végéig?
Kedvenc karakter: Alexia, Lord Maccon, Lyall prof :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Limk Related Widget