Kiadó: Főnix könyvműhely
Oldalszám: 140
A Város otthon, béke, biztonság.
Lily, amióta az eszét tudja, a Városban élt. A Város volt hazája, táplálója és élete. Egy nap azonban, amikor rejtélyes emberek rabolják el, rá kell döbbennie, hogy a mélyben a Város szörnyű titkokat rejt: az utcák kövei alatt, a dübörgő gőzgépeknél és kavargó csatornajáratoknál is mélyebben iszonyatos sötétség lapul, amellyel egyedül ő veheti fel a harcot.
Vincent mindent elvesztett. A lány, akiért az életét is odaadná, eltűnt. A nyomozás során a férfi mindennel és mindenkivel szembeszáll, hogy visszakaphassa – közben nem is sejti, hogy ellenségei már rég kivetették hálójukat, és minden lépés csak közelebb viszi a végzetéhez.
Közben megállíthatatlanul közeledik újév napja, egy új korszak hajnala, amikor a Város acél szíve lángra lobban és ünneplő embertömegek lepik el a ködlepte utcákat. És egyikük sem tudja, hogy közben éhes szempárok milliói, mint megannyi csillag pislognak a Városra a külső sötétségből.
Mert a Város már nem csak otthon és béke, hanem egy ősi, titkos háború frontvonala, amely egész világok sorsát dönti el.
Most megint legszívesebben rögtön a végéhez ugranék, úgy néz ki, A. M. Aranth könyveinél ez már lassan standard gyakorlat. Ugyanis az epilógus - legalábbis a számomra - egy masszív másfél csillagot rántott a könyvön. Egy szórakoztató, steampunkos, nyomozós kisregényből csinált egy érzelmi, idegi, és morális szinten is szétziláló WTF bombát, amitől nagyjából tíz percig csak meredten néztem magam elé. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Adott nekünk A város, ahol az emberek kasztokba osztva, szigorú keretek között élik mindennapjaikat, és látszólag mindenki ki van békülve ezzel a felállással. Persze, akad néhány Szabad, aki arról álmodozik, hogy majd vidékre költözik, és lesz egy kis házikója, távol a város zajától és koszától, de valahogy sose teszik meg, és csak beszélnek róla a kocsmákban, ahol aztán le is isszák magukat a sárga föld alá, mert miért ne. A Nemesek a gyártulajdonosok, a befektetők, a felső irányító réteg, ameddig a Bankárok a Város pénzügyeit intézik, habár még egyetlen Szabad se látott Bankárt soha életében. De ott vannak, a kerületükben, és végzik a dolgukat. A Mérnökök a spirituális vezetők és a tervezők is egyben, akik folytonos újításaikkal biztosítják a Város megfelelő működését és fennmaradását. Itt az érzelem és vágyakozás nélküli matematika és a fizika a vallás, a tökéletes egyensúly, az állandó status quo. Fegyelem, Rend, Éberség.
 |
| forrás |
Nagyon tetszett a világfelépítés, számomra kétségtelenül a legerősebb pontja a kisregénynek az, ahogy a Város ki van találva, és ahogy az egész funkcionál, arról nem is beszélve, hogy mivé válik a végére. Habár elsőre rendkívül zavaros, főleg a vallás, ahogy haladunk előre a történetben, úgy tisztulnak le folyamatosan a részletek, és áll össze a kép. A zavart fokozza, hogy a fejezetek nem kronologikusak, hanem három különböző idősíkon esszázunk, ami három szereplőhöz tartozik: Lilyhez, Vincenthez és Gregorhoz. Főleg az elején, többször visszalapoztam, hogy megnézzem, mikor is játszódik az adott jelenet, mert egyszerűen nem állt össze a fejemben a dolog, de megintcsak, ahogy haladtunk előre, erre egyre kevésbé volt szükség. Még a fura időszámításukba is egészen belerázódtam.
Vincent nyomozása kifejezetten érdekes volt, főleg, amikor rendre ki akart menni a Városból, de valahogy sose jött össze neki. Annak ellenére, hogy mi pontosan tudtuk hol van és mit csinál Lily, Vincent frusztrációja és kétségbeesése meglepően könnyen átérezhető volt és fenntartotta a figyelmemet. Bár néhány fordulatot könnyen lehetett előre látni, főként annak köszönhetően, hogy a három idősík miatt egy csomó elejtett utalás hullott az ölünkbe, de ez csak arra szolgált, hogy azt hidd, hogy érted, miről van itt szó.
Egészen az epilógusig abban a hitben éltem, hogy ezt a történetet a már fentebb említett három főszereplő viszi előre. Az ő sorsuk a fókusz, az ő boldogságuk, kudarcuk, küzdésük a lényeg, és bár a Város fiktív falai mintha körülöttem is kezdtek volna szép lassan összenyomódni, próbáltam figyelmen kívül hagyni a fokozódó klausztrofób érzést, és rájuk koncentrálni, még akkor is, ha amúgy nem ők voltak a világ legkomplexebben összerakott egyedei. Pedig ott már leeshetett volna.
Itt egy rendkívül rétegelt világ, viszonylag egyszerű, bár éppen könnyen kedvelhető szereplőkkel. Valami nem stimmel, nem? Nem? Úgy gondoltam, nem. Mert hát, mégiscsak össz-vissz 140 oldalról beszélünk, nincs túl sok hely itt mélységes karakterdrámára, meg finom ábrázolásokra. Sajnos én is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ha irodalomról van szó, tényleg nem a méret a lényeg. Sokszor a legrövidebb művek vágnak az elevenedbe a legjobban, főleg, ha működik a csattanó. Hát, itt működött.
Olvassátok el, gyerekek! Rövidke, de jesszusom, megéri!
Most viszont SPOILER következik. Így, ha nem olvastad A liliom korát, akkor sipirc, told le, és utána gyere vissza, mert hidd el, ezt nem akarod lelőni magadnak!
.
.
.
Mire vársz még? HESS!
Tikk-takk, tikk-takk, miért vagy még itt???
.
.
.
Utolsó figyelmeztetés.
.
.
.
Te tudod, öregem.
Nah, a vége. Remélem, azért vagy itt, mert Te már tudod, mi vágott így földhöz. Az utolsó fejezet még úgy is teljesen hülyére vett, hogy Zsebi előre figyelmeztetett: a vége nagyot szól. De így is elhittem. Hittem az eltúlzott, kissé szükségtelenül nyálas happy endben, amin egyébként húztam is a számat, mert annyira erős kontrasztban volt az addigi hangulattal, hogy egyszerre úgy éreztem, mögém lopózott egy csillámpóni, és nyakon okádott csillámporral. Tudhattam volna, hogy soha semmi nem ennyire egyszerű, hogy a happy endnek bizony ára van.
Egyik pillanatban még a Városban voltam Lilyvel és Vincenttel, szorítottam nekik, hogy sikerüljön, hogy elkezdődjön az új kor, a Liliom kora. Hogy végre valahogyan feloldódjon az a bezártság érzettel megfűszerezett paranoia, ami egyre csak növekedett és növekedett, és végre legyen valami nagy bumm, ami megrázza az egészet, és elolszik ez az érzés. Lett, csak nem úgy, ahogy én gondoltam.
Vártam, hogy kitáguljon a világ, és kilépjünk a falak mögül. Mert az lehetetlen, hogy abszolúte semmi ne legyen a falakon kívül. Valami mindig van. És aztán ott volt az Epilógus, ami kirántott a Városból és megmutatta azt a világot, amit a Próféta védelmezett. A miénket. És az év 1914.
A kíméletlen igazság ott volt, talált, süllyedt. Egy világ boldogságáért a másik fizetett, és ez továbbra is így maradt, épp csak a mérleg billent át egyik oldalról a másikra. Ahhoz, hogy beköszönthessen a Városban a Liliom kora, a Földön be kellett hogy köszöntsön a világháború. Az elképedést düh követte, majd bűntudat. Persze, mindez csak fikció, de nagyon is igazi gondolatokat vág az arcodba, amit emészteni kell. Egy pillanatig igenis nehezteltem Lilyékre, pedig három oldallal ezelőtt még nekik szurkoltam. De hiszen akkor még szó sem volt arról, hogy a mi világunk fizet az ő happy endjükért. Hirtelen valósnak és személyesnek érződött az egész, ami teljesen váratlanul ért. Kijózanító volt az élmény: nemrég még teljesen ki voltam békülve a döntéseikkel. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyükben. Egészen addig, ameddig meg nem láttuk az érme másik oldalát, ameddig a Föld be nem került a képbe. Ameddig nem az I. és II. világháború, vagy akár a mai világpolitikai helyzet volt a boldogságuk ára. Eredetmítosz a világháborúhoz. Ezt tényleg nem láttam előre. Bravó, Peti! Jól kicsesztél a lelki világommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése