2017. május 23., kedd

Cassandra Clare: A herceg

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 490

A Viktória korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.


Négy évig halogattam ezt a könyvet. Négy évig. Valahogy nem fűlött a fogam hozzá, pedig többször megjegyeztem a polcomat nézegetve, hogy de hát olyan szép, igazán el kéne már olvasni. Mert hát mégis, ne álljon csak úgy olvasatlanul a polcon. Aztán jött a Prológus Árnyvadász hete - ide kattintva csekkolhatod egész héten futó nyereményjátékunkat, illetve a facebook oldalunkon böngészheted az egész héten át felkerülő Árnyvadászos értékeléseket és extrákat - és úgy voltam vele, hogy most vagy soha. 

Előre figyelmeztetek minden árnyvadász rajongót, hogy éles tárgyakat és vágóeszközöket tegyék el a kezük ügyéből, mert ettől a könyvtől én kitéptem a hajamat. Volt, hogy szó szerint. De mindenképp szenvedő bálnákat megszégyenítő hangok törtek fel belőlem az olvasás közben fellépő fizikai fájdalomtól, amiket csak igen nagy erőfeszítések közepette sikerült kordában tartanom a metrón ülve, de az ágyon fetrengve úgy szakadtak ki belőlem, mint Tarzanból, a dzsungel királyából a gorillabömbölés.

Ugyan az első rész élménye cseppet homályos a számomra, miután Az angyalt évekkel ezelőtt volt szerencsém olvasni; nem rémlik, hogy ennyire kiborított volna. Mindenképp voltak vele már akkor is problémáim, főként, mert a kialakuló szerelmi háromszöget már ott is röhejesnek tartottam, de talán a cselekmény nem volt ilyen szinten kőbuta. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A végzet ereklyéi szériával ugyanez a helyzet: rémlik, hogy az első hármat még szerettem, de egyrészt volt vagy öt éve, hogy olvastam őket, másrészt a negyediket olyan szinten utáltam, hogy abba is hagytam a sorozatot. Miután mindenkitől azt hallottam, ez a trilógia sokkal jobb, én tényleg nagyon szeretni akartam. Hát, most már elismerhetem, hogy ez iránti törekvéseim totális kudarcba fulladtak. Mindenesetre annyi biztos, hogy A hercegnővel legalább ennyit fogok várni, ha ugyan valaha is ráveszem magam. Idő kell, hogy feldolgozzam a traumát, és megint elfelejtsem, miért nem jó ötlet nekem Cassie Clare könyveinek a közelébe mennem. Na, de akkor ássunk is mélyebbre, hátha nem adtam még elég indokot a Clare - rajongóknak, hogy tiszta szívből gyűlöljenek.

ENYHE SPOILEREK AZ ELKÖVETKEZŐKBEN! Semmi nagyon fontosat nem lövök le - nem mintha szükség lenne rá, ugyanis 200 oldallal előtte rájön az ember a józan paraszti eszét használva - de apróbb mozzanatokról fogok beszélni, szóval ha ezután a bevezető után is feltett szándékod elolvasni, és semmit nem szeretnél idő előtt kideríteni, akkor gyere vissza, ha már túl vagy a tűzkeresztségen  khmm izé olvasáson.

De kezdjük a pozitívumokkal, úgyis abból van kevesebb. A világfelépítés változatlanul tetszik. Az árnyvadászok, az alvilágiak, meg úgy az egész elképzelés tökre bejön, mert egy gazdag, dinamikus, érdekes fajokkal teli UF világot mutat be, ami ontja magából a problémákat, ha kicsit megkapargatod a felszínt, amire még pluszba rájönnek a történelmi kor adta megkötések és társadalmi megosztottság. De ne aggódj, mi nem azokkal a problémákkal foglalkozunk, elvégre itt van a három főszereplőnk elcseszerintett angsty szerelmi háromszöge, hogy lekösse az olvasó figyelmét, és akut öngyilkossági hajlamot generáljon az összes agysejtjében. Hmm. Ez a pozitívumok sorolása nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem. Elnézést a random kitörésért, kicsit instabil az idegállapotom majd' 500 oldal melodramatikus tinitangó után. Szóval, pozitívumok.

Kegyetlen gyönyörűek a fanartok *.*
forrás


A világfelépítésen kívül a stílus is egész jól feküdt. Clare nyilvánvalóan nem zöldfülű ilyen téren, elvégre nagyon könnyen olvasható könyvről beszélünk. A versrészletek is bejöttek a fejezetek elején, megadták a hangulatot, főleg hogy irodalom hallgatóként többségükhöz volt szerencsém egyetemen. Ami nehézséget okozott, hogy a gördülékenységet, és az itt-ott jól elsütött poénokat igen gyakran felváltották ezek az essssszelősen kínos párbeszédek, és szükségtelenül szirupos leírások. Konkrétan volt egy jelenet, Woolsey első intézeti látogatása tájékán, amikor Tessa és Will egyedül maradtak egy időre, ahol rendesen összerezzentem azoktól a mondatoktól, amik elhagyták a karakterek száját. Ugye az egésznek teljesen drámainak és fájdalmasnak kellene lennie, merthogy Will szándékosan próbál elidegeníteni mindenkit az átka miatt (hahh, ez is egy vicces sztori, a cselekmény kitárgyalásánál ki fogok rá térni), de ahelyett, hogy finoman érzékeltetné az írónő a lappangó feszültséget és a ki nem mondott dolgokat, olyan szinten az arcodba tolja, hogy az egész szimplán röhejessé válik. Ezen a ponton már pontosan tudjuk, hogy Willnek mi a nyűgje, szóval nem kellene ennyire túltolni a szenvedést Tessa előtt, aki viszont természetesen játssza az értetlent. Elvégre drága főhősnőnk nem jöhet rá Will titkára, mert akkor nem fájna eléggé az élet. És én értem az elcseszett logikát Will tettei mögött, de Clare ezzel csak azt érte el nálam, hogy egyrészt beállt a facepalm, másrészt Tessát innentől elkönyveltem töksötétnek. Mert ha ebből nem jön rá, hát semmiből. De nem az, hogy nem jött rá, meg se kérdőjelezte. És nem ez volt az egyetlen ilyen jelenet, épp csak ez maradt meg a legélénkebben az emlékezetemben.

– Ezek szerint nem segítesz – állapította meg szárazon Will. (…)
– Ha a segítség nálad azt jelenti, hogy dobjalak be a démonok birodalmába, mint egy patkányt a terrierektől hemzsegő gödörbe, akkor nem, nem segítek – felelte Magnus. – Az a helyzet, hogy ez őrültség. Menj haza, és aludd ki ezt az egészet!
– Nem vagyok részeg.
– Ezzel az erővel akár az is lehetnél.

Ami a karaktereket illeti, a fenti problémám egy jó részét teszi ki annak, amiért szinte mind az agyamra ment. Kivételt képez Gideon Lightwood, Magnus, és a macska. Ahogy a fenti idézet is mutatja, Magnus száraz szarkasztikus humora jól tompította Will szélsőségesen drámai tendenciáit, így a srácot is jobban elviseltem a boszorkánymester közelében. Charlotte és Henry mint mellékszereplők szintén teljesen jól funkcionáltak, és talán az jelent valamit, hogy az ő egyetlen  bensőséges jelenetük százszor több érzést kiváltott belőlem, mint bármi amit a három főszereplő jómadár lezavart a főszínpadon. A hármójuk közül talán Jemmel volt a legkevesebb problémám. Néha ő is belefulladt a nyálba, de volt néhány olyan pillanata, amik miatt az ő karakterét mégis jobban formáltnak, valósabbnak éreztem mint Tessát vagy Willt, akik mindketten egy-egy járó, beszélő klisék, ahogy vannak. Jemet főként azért nem tudtam kedvelni, mert emiatt az istenverte szerelmi háromszög miatt, akaratlanul is a "másik pasi" szerepkörébe kényszerült, és az ilyeneket mindig nehezebb elviselni. Nem mintha olyan rettenetesen shippelném Willt és Tessát, de ha összejönnének, legalább mindkettő befogná a lepénylesőjét, és nem kéne hallgatnom a vinnyogásukat.

A szerelmi háromszög úgy ahogy van, röhejes volt, bár úgy érzem magam mint egy papagáj, hogy ezt ismételgetem, de egyszerűen nem győzöm hangsúlyozni. Amúgy is kevés türelmem van az ilyesmihez, és az sem segített, hogy a két srác olyan szinten klisésen lett polarizálva - Will a meg nem értett bad boy és Jem a rendes srác akit mindenki imád -, hogy tikkelni kezdek, hacsak eszembe jut. És amikor Tessa kijelenti, hogy mindkettőt szereti? Sőt, már azt se tudja, melyik csókjáról ábrándozik. Nem hülyéskedek, ez így benne van:

Amikor becsukta a szemét, előbb Jem arcát látta, aztán Willét, amint vérző szájához emeli a kezét. A két fiúval kapcsolatos gondolatok összekavarodtak a fejében, amíg végül el nem aludt, nem tudván eldönteni, hogy egyiket vagy másikat csókolja álmában.
Kész, én itt eltemettem magamban a romantikus szálat. Mert még csak nem is arról van szó, hogy Will egy s***fej, és a viselkedésével a barátja karjaiba űzte Tessát, aki amúgy Mr. Tall Dark and Angsty-t szereti. Vagy arról, hogy a leányzó először Willhez vonzódott, de aztán a Jemmel való barátsága folyamatosan szerelemmé alakult. Ezt fogcsikorgatva, de talán lenyeltem volna. Ó, nem. Tessa kitalálta, hogy mindkettőbe szerelmes. EZ MÁR A TWILIGHT KŐKORÁBAN SE VOLT MENŐ!

Forrás


Ami a többieket illeti, ők úgy szódával elmentek. Mondjuk Jessamine megmozdulása tökéletesen előrelátható volt, és persze ő is buta volt mint a föld, de a Will-Tessa párost e téren nem ragyoghatta túl. Főként a három főszereplő akasztotta ki az idegrendszerem, de ők olyan szinten, hogy a könyv második felére kényszerítenem kellett magam, hogy kinyissam újra és a végére küzdjem magam. Még nem sikerült eldöntenem, hogy ez az esetlegesen romló tendencia, vagy az én türelmem vészes fogyása eredménye volt-e, de tény, hogy a lendületem szinte teljesen elveszett az utolsó száz oldalra. Csak hogy érzékeltessem, az első 70 oldalt egy 40 perces vonatút alatt zavartam le, az utolsó hatvanon pedig egy hétig kotlottam. 


Az előző könyvből átívelő cselekményszál, ami Mortmain személye és az árnyvadászok elleni vendettája körül központosul, az tulajdonképpen rendben volt. Abba a semleges, kötelező jellegű nyomozós szálnak fenntartott kategóriába esett, ami úgy nagyjából-egészéből összetartja ezt a végeérhetetlen romantikus kínzatást, de amikor előtérbe került, akkor érdekes volt. Nem mozgatta meg messzemenőkig a fantáziámat, de legalább fenntartotta a figyelmemet. Viszont Will átka... na, AZ kiverte a biztosítékot!!! Akik nem olvasták a könyvet, azoknak inkább nem mesélném el az egész kálváriát: ha ez az értékelés nem riaszt el, akkor úgyis ki fogják deríteni maguknak, de... fú gyerekek. Nem viccelek, 200 istenverte oldallal hamarabb rájöttem, mi az ábra! 200!!!! Az majdnem a könyv fele!!!! A nagy fordulat, a slusszpoén olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy földöntúli önuralom kellett ahhoz, hogy ott helyben ne vágjam földhöz a könyvet, amikor kiderült, hogy igazam volt. Olyan volt ezt az egész tipródást végigkövetni, mintha egy vonatbalesetet néztem volna az első sorból 0.5-ös lassítással. Sőt, még annál is rosszabb, mert mellé még a legtipikusabb, legklisésebb, legmelodramatikusabb filmzenét is alájátsszák, ami Hollywood történelmében létezik. 


Összességében, én nem hiszek abban, hogy könyvekből, műfajokból ki lehet nőni. Néhányhoz ugyan fel kell nőni, de ha egy könyv igazán jó, akkor amit 10 vagy 14 évesen élveztél, azt 20, 26 és 46 évesen is ugyanúgy élvezni fogod. Ízlések viszont változnak, és az ember általában annál szőrszálhasógatóbb, minél többet olvas. Ami engem illet, A herceg az összes könyves tyúkszememre rátaposott, és aztán sztepptáncot lejtett rajta. Még így is azt kell mondjam, valószínűleg nem utáltam volna ilyen égő tűzzel ezt a könyvet, ha mondjuk olyan 14 éves korom tájékán kerül a kezembe, mint a Csontváros. Bár a szerelmi háromszögektől már akkor is levert a hideg veríték, szóval ebben sem vagyok biztos. Egy ígéretes alapötlet, helyenként egész jó poénokkal, viszont idegesítő karakterekkel és röhejes melodrámával elrontva, amitől az arcomat lekapartam. Elnézést a rajongóktól, ez nem támadás akart lenni senki személye vagy ízlése ellen, lehetséges, hogy én vagyok rosszul bekötve, de fú, soha többet árnyvadászokat.

Értékelés: 2/5
Kedvenc jelenet: ahol Magnus beszólogatott embereknek, azokon egész jókat röhögcséltem
Kedvenc karakter: Magnus, Gideon, Church

Promágus kupa


Két legyet ütve egy csapásra, A herceggel szeretnék jelentkezni a májusi Promágus kupára is, aminek a témája (Ne) ítélj a borító alapján! Tekintve, hogy a Pokoli szerkezeteknek indokolatlanul szemkápráztató borítói vannak, amiket szerény személyem szerint meg se érdemelnek, A herceg tökéletes választás erre a hónapra. Nemcsak hogy a gyönyörűséges borító vett rá az olvasásra, de az vett rá arra is, hogy ne akarjak megszabadulni a trilógiától annak ellenére, hogy úgy kiborított, ahogy kevés könyvnek sikerült. Mert hát... olyan szinten gyönyörűek. Még azt se tartom kizártnak, hogy egy nap legyűröm A hercegnőt is, csak előbb el kell felejtenem A herceg élményét.

2017. május 21., vasárnap

Cover Reveal #13 On Sai: Miogin bázis

Hello népek!

Újabb borítóleleplezés a láthatáron, mégpedig egy olyan várható megjelenéssel a középpontban, amit már tűkön ülve várok! Ez nem más, mint On Sai új kisregénye, a Miogin bázis, ami a Szivárgó sötétség 2.7-ik része (értsd: a Lucy és Szürke szobák után következik a sorban.) Aki nem up to date a Szivárgó sötétség sorozattal, annak figyelmébe ajánlom az első részt, a Scart! Bolygóközi fogócska lázadó keresztényekkel, űrkalózokkal, mentálokkal és egy gyerekcsászárral, akiről inkább befogom a számat, mert Chestert úgyse tudom röviden összefoglalni. Ha bővebben érdekelnek az ömlengéseim khmm izé gondolataim a könyvről, értékelésemet ide kattintva megtalálod.

Na, de kanyarodjunk vissza a Miogin bázishoz!

Fülszöveg


A Miogin szerelőbázis bajban van, hamarosan elfogy az élelem. A kalózok hitelbe szereltetnek, és egy nagyúr is elvesz a Ferringtonnak szánt adóból.
Márk és a szerelők isteni csodában reménykednek, ám Artúr inkább az entitások nélkül oldaná meg a helyzetet.
Artúr nyíltan kimondja a kétségeit, de ez nem várt következményhez vezet…
Mi történik, ha egy vezetőt nem követnek?
Márk megpróbálja megérteni Artúrt, aki látványosan a vesztébe rohan, és talán a bázist is magával rántja.
Vajon mennyire erős a kapocs kettejük között? Hol a barátság határa?
Mit tegyen, ha Artúr már Adalbert kispap titkát kockáztatja?
A háború zajlik, és lehet, hogy az álcázva élő keresztény csapatot nem csak a kalózok kerülgetik…

A borító


Oldalszám: 200
Kötéstípus: kartonált
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789634571254
Várható megjelenés: 2017. nyár

Rendeld elő >>> ide <<< kattintva,
illetve csekkold le a könyv >>> molyos adatlapját <<< és tedd a kívánság és/vagy várólistádra!

A szerzőről


On Sai 1975-ben született író, szerkesztő, viselkedéselemző. Írásaira jellemző az árnyalt humor, az ötletes fantasztikum, és a lebilincselő szereplők. Nem csak ír, de oktatja is az írást, és a hazai tehetséggondozás aktív vezetője. Korábbi regényei közül az Apa, randizhatok egy lovaggal? kötet a legsikeresebb, nyolc hónap alatt utánnyomást ért el. A Miogin bázis a Szivárgó sötétség sorozat második kisregénye.

Az írónőt keresd a Facebookon, Ask.fm-en, vagy a saját blogján!


2017. május 14., vasárnap

Nem kellett volna... book tag

Hello népek!

Kicsit kihalt a blog mostanság, de őszintén szólva, pár napja adtam le a szakdolgozatomat, így még csak mostanság kezdek visszatérni az élők sorába. Azonban még ezer éve Vicky, a Three Points of View bloggerinája volt olyan aranyos és kihívott egy tök érdekes kis book tagre, így gondoltam, kicsit felrázom vele errefele a dolgokat a segítségével. Ez pedig nem más, mint a Nem kellett volna... book tag, ami, hát... nevéből eredően a rosszul elsült húzásainkat listázza. Hiszen mindenkivel előfordul, hogy fintorogva arra gondol: ezt talán nem kellett volna.


1. Nem kellett volna neki folytatás


Nem is egy ilyen van, aminél azt éreztem, hogy igazán kár volt tovább nyúzni. A legutóbbi ilyen élményem a Blackbirds (Vészmadarak) volt Chuck Wendigtől. Az egyet nagyon bírtam, de a második rész már nagyon nem feküdt. Szerintem nem tett jót, hogy sorozattá alakítota a szerző, amikor az első rész tökéletesen megfelelt egy elképesztően egyedi standalone-nak. Kaszáltam is magamban a sorozatot, inkább megőrzöm az első rész élményét, minthogy tovább romboljam.

2. Nem kellett volna több szemszög


Az első, ami eszembe jut, az kísérőkötet, de abból mindjárt kettő. Az Easy "folytatása", ami gyakorlatilag végig Lucas szemszög és végigolvasni nem bírtam, illetve a Gyönyörű folytatás Travis szemszöge, amibe csak belenéztem a kíváncsiság erejéig, de miután már a sorscsapástól is kivert a hideg veríték, úgy döntöttem, nem kínzom magam vele. De úgy általában is azt gondolom, hogy ugyanazt a könyvet kvázi újraírni a másik szemszögből necces, és igencsak lehúzás szaga van. Ha fontos információt tartalmaz, akkor eleve váltott szemszögből írta volna az író, ha meg nem, akkor... minek is? Különben is, főleg az NA férfi főhőseire igaz, hogy minél kevésbé látunk bele a fejükbe, annál jobb. Az ilyen kiegészítő köteteken többségében érződik az izzadtságszag, és totálisan illúzióromboló élmény.


3. Nem kellett volna megváltoztatni a borítót a sorozat közepén


Höhö. Höhöhö. Höhöhöhöhö. TÜNDÉRKRÓNIKÁK. Jó, mondjuk ez szerintem nagyjából mindig rossz ötlet, mert rohamot kapok, ha ránézve a polcomra kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy az egyes részek gerincei köszönőviszonyban sincsenek egymással. Mert amúgy szemből annyira azért nem halálos a dolog, de a polcon nem a borítóját látod... hanem a gerincét. Ami hatféleképpen van megszerkesztve negyven féle betűtípussal és elrendezéssel (öt részes sorozatról beszélünk). Kiakasztja a moly-OCD-met.


4. Nem kellett volna bele szerelmi háromszög


Osztom Vicky véleményét. Hova kell? Szerencsétlen gyökerek mind. Hamarosan láthattok egy kozmikus méretű kiakadást a blogon, ha minden jól megy, ezt illetően. Ó, igen. RavenS Pokoli szerkezeteket olvas...


5. Nem kellett volna a sorozat részévé tenni


Emm... jó kérdés. Egyetlen, akire gondolni tudok itt az Nalini Singh, mert az ő könyvei külön is kezelhetőek, hiába vannak sorozatba rendelve. Rocksztáros sorozatának legutóbbi része, a Rock Wedding szvsz abszolút szükségtelen volt. Bár... ott az egész sorozat szükségtelen. A négyből egyre tudtam azt mondani, hogy élvezhető volt. Hogy minek olvasom? Ne kérdezd, számomra is rejtély. Élvezem a fájdalmat. Nem Christian, ez nem felhívás keringőre, mássz vissza a felhőkarcolódba.


6. Nem kellett volna függővéggel lezárni


Sokszor dühöngtem már függővégek miatt, és tény, hogy általában nagyon fájnak, és gyilkos hangulatba hoznak, de azért általában nem megyek olyan messzire, hogy azt mondjam, nem kellett volna. Viszont Suzanne Collins Catching Fire kötetében kénytelen voltam. Jó, mondjuk ez valószínűleg az én személyes problémám, mert hiába próbálkoztam, képtelen voltam úgy igazából megszeretni a HG világát és karaktereit, de nekem ott a függővég a végén totálisan az ellenkező hatást váltotta ki. Nem is olvastam el a harmadik részt, és valószínűleg nem is fogom.


7. Nem kellett volna csak egy szemszögből megírni


Annyira messzire nem mennék, hogy "nem kellett volna", de mindig is kíváncsi lettem volna Augustus szemszögére a Fault in Our Starsból. 


8. Nem kellett volna ekkora hype-ot építeni köré


Tudnám sorolni. A Beavatott hypenak pl. mindenképpen nagyobb volt a füstje mint a lángja, de így érzek Jennifer L. Armentrout könyveivel kapcsolatosan is. Rajongóktól elnézést kérek, ez magánvélemény, de egyikben se látom a fantáziát.


9. Nem kellett volna más könyv hasonlójaként hivatkozni rá


Hogy őszinte legyek, ez szerintem egy könyvnek se tesz jót. Meg sose értettem ezeket a "következő Harry Potter" és társai beharangozásokat. Ki akarná megint ugyanazt a könyvet más köntösben olvasni? Az plágium, haver, és harapnak érte. A legutóbb az ment az agyamra, ahogy Amanit (Rebel of the Sands) Katnisshez hasonlítgatták. Ezt amúgy az értékelésemben is kifejtettem (értékelésért katt ide)

10. Nem kellett volna időt szánnom rá


Ritka az, hogy még az időt is sajnálom, amit olvasással töltöttem, mert minden olvasási élmény jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. De példának okáért Ally Condie: Matched című csodája után megfordult a fejemben, hogy ezt a pár órát már soha nem kapom vissza. Fú az a könyv is... ékes példája, hogy a coverwhore életmód előbb-utóbb pofára ejt.


Nos, ennyi lett volna a Nem kellett volna... booktag, remélem tetszett, és utólag is elnézést, ha verbálisan szétbarmoltam bárkinek a kedvenc fandomját, de hát szólásszabadság és társai. Szerintetek mi az, amit nem kellett volna? 

Limk Related Widget