Rosamund Hodge: Kegyetlen szépség

Kiadó: Menő Könyvek

Oldalszám: 432

Leonidas ​​lányát tizenhét éven át képezték arra, hogy megölje a zsarnokot, megmentve ezzel a Királyságot, bár feláldozva saját életét.

De egy dologra nem készítették fel: arra, hogy mit tegyen, ha végzetes szerelembe esne.

Nyxet születétől kezdve arra készítik elő, hogy végezen a Királyság zsarnok uralkodójával, a félelmetes és halhatatlan démonnal. De amikor tizenhét évesen beköltözik a város fölé magasodó kastélyba, rájön, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzelte: főképp a vonzó és szemtelenül szellemes új férje nem. Nyx tudja, hogy mi a kötelessége, és hogy bármi áron meg kell mentenie a népét, de lassan be kell ismernie, hogy menthetetlenül beleszeretett az esküdt ellenségébe… Vajon ez elég indok arra, hogy feladja a küldetését, és átadja magát ennek a szörnyetegnek?

Ebben a varázslatosan megírt történetben a Szépség és a szörnyeteg tündérmesei bája találkozik az Üvegtrón-sorozat dühös szenvedélyével. A szerző, az amerikai Rosamund Hodge az ókori mítoszok, a középkori angol történetek és a dark fantasy-k megszállottja, jelenleg Seattle-ben él a hét macskájával és a plüss szörnyeivel.

“Imádtam ezt a felemelően sötét és káprázatosan szenvedélyes történetet – alig várom, hogy megjelenjen Hodge következő regénye!”

Sarah J. Maas az Üvegtrón-sorozat szerzője

“Teljesen magával ragadott!”

Alex Flinn, a Beastly – A szörnyszívű írója

***

Ezzel a könyvvel az angol megjelenése óta szemezek, így amikor kiderült, hogy a Menő könyvek megjelenteti itthon is, tudtam, hogy ezt bizony nem húzhatom tovább. Az igazság az, hogy tartottam ettől a könyvtől, de csak mert annyira jól hangzott a tartalom! Mármint... nem elég, hogy Szépség és szörnyeteg retelling, hanem ráadásul Ámor és Psziché, plusz a Kékszakáll is. Ez azért így egy elég ütős koktél. Ámor és Psziché története mindig is lenyűgözött, és aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire hardcore Szépség és szörnyeteg fan vagyok. Az elvárásaim már csak ebből az okból kifolyólag is az üveghegyről integettek, és akkorák voltak, hogy még az Óperenciás tenger innenső oldalán is tökéletesen látszott, ahogy szelfiznek. (Én kérek elnézést, elment a józan eszem, de ez is csak a könyv hibája.)

A Kegyetlen szépség az első oldalaktól kezdve teljesen beszippantott a világába. Ha saját magamtól meg kellett volna álmodnom egy világot egy sötét Sz&Sz retellinghez, az nagyon közel állt volna ahhoz, amit Hodge elénk tár. A sötét és a varázslatos tökéletes elegyét kaptuk, egyszerűen nem akartam kimászni a könyv világából. Sőt, nem is voltam rá hajlandó. Túl van 400 oldalon a könyv, mégis egyetlen éjszaka alatt végigsöpörtem rajta, és utána hajnali négykor véreres szemekkel bámultam szomorkásan a "vége" feliratot, mert még nem készültem fel rá érzelmileg arra, hogy elhagyjam ezt a pergamenszínű ég alatt elterülő világot. És ha mindez nem lenne elég, még elképesztő meglepetéseket is rejt! Nem akarok részletekbe belemerülni, mert eszem ágában sincs spoilerezni, de wow... rájöttem néhány csavarra a könyvben, de erre nem. Sőt, még a magyarázat után is csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy "tessékmondanimitörtént???". Zseniális! Még mindig alig bírom felfogni, de zseniális!

Ami a szereplőket illeti, Nyxet az első pillanattól fogva megszerettem. Sokan panaszkodtak, hogy túl sokat nyavalyog, de ezt az esetében abszolút indokoltnak éreztem. Én se lennék kifejezetten fütyörészős hangulatomban, ha a családom - akik elvileg... you know, szeretnek, meg minden - hozzá akarna adni egy démonhoz, annak tudatában, hogy mázlista leszek, ha túlélem a nászéjszakámat. De amivel teljesen megnyert magának, az a keresetlen őszintesége volt. Ignifex - a házi démonkánk/szerető férj - később nagyon is jól összefoglalta a lényeget: "nekem hazudsz, de magadnak sosem". Az első szám egyes személyű elbeszélési mód miatt, ez tényleg sütött a sorokból, és emiatt, bármilyen hülyeséget csinált vagy gondolt, nem tudtam utálni Nyxet. Egy erős, de mégis esendő női karakter volt, aki a maga módján nagyon is badass. Nem azért, mert jól forgatta a kardot, vagy különleges ereje lett volna, vagy bármi ilyesmi, hanem mert egyszerűen sosem adta fel.

forrás

Ignifex, a szörnyeteg is rendkívül érdekes karakter volt. Főként nála lehetett érezni azt, hogy a Szépség és Szörnyeteg mellett, a Kegyetlen szépség más tündérmesék elemeit is tartalmazza. Főként Kékszakáll és Rumpelstiltskin jutottak eszembe, amiatt ahogy bizonyos ajtókat bezárt és megtiltotta a belépést Nyx számára, illetve ahogy minden este megkérdezte tőle, tudja-e az igazi nevét. Ettől persze csak még kíváncsibb lettem arra, hogy mit fog kihozni Hodge ebből az egészből.

Aztán ott volt Shade, a rejtélyes szolga, aki teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az ura, de a jelleme a szöges ellentéte volt. Ez viszont szerencsére nem azt jelentette, hogy Shade tökéletesen jó, ameddig Ignifex tökéletesen rossz volt. Valahogy az írónő tényleg képes volt két tökéletes ellentétet létrehozni, anélkül, hogy fekete-fehér szereplőket alkotott volna (ha-ha, inside joke, de annak is milyen pocsék. Majd megértitek, ha elolvastátok.).

Egy darabig féltem, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, akkor biztos lelövöm magam, de szeretnék mindenkit megnyugtatni, szó sincs ilyesmiről, hála a magasságosnak. Viszont a Shade - et övező rejtélyre egyáltalán nem volt kihívás rájönni. Konkrétan már akkor sejtettem, miről van szó, amikor Nyx először találkozott vele, és kb 40 oldal után teljesen biztos is voltam benne. Szóval ezen a fronton abszolút nem ért meglepetés. Viszont ért máshol, szóval efelett nem volt nehéz szemet hunynom, és még kevésbé állíthatnám azt, hogy unatkoztam volna. Nagyon is izgalmas volt a cselekmény! A Kegyetlen szépség nem azon könyvek egyike, ahol van egy nagy csavar, és ha arra rájössz, akkor megette a fene az egészet. Ez a könyv, főleg a vége felé, olyan mint egy centrifuga. Teljesen a feje tetejére állít mindent, és aztán tovább pörög, mint egy kacsalábon forgó palota, és a végén pedig csak így lazán kiköp, hogy parancsolj, itt a vége, fuss el véle.

forrás

És ha már a végnél tartunk. Tetszett a kreatív megoldás, de kicsit lecsapottnak éreztem a dolgot. Annyira hirtelen történt olyan sok minden, hogy kellett volna hagyni egy kis teret az olvasónak, hogy leülepedjen benne a dolog, mielőtt lezárásra kerül a regény. Főként úgy, hogy ez nem sorozat. Bezony, itt van a közmondásos fehér holló, és ezúttal a vége tényleg a vége, és nem vár ránk az újabb rész, ahol hőseink kalandjai folytatódnak. Ez egyrészről számomra abszolút pozitívum, hiszen annyi sorozat van mostanság, hogy igazán frissítő érzés egy olyan történettel találkozni, ami egyetlen könyvből áll, és amikor elérkeztél az utolsó lapra, azt is érzed, hogy egy utazás végére értél, nem pedig azt, hogy csak megpihentél valahol az úton. Viszont pontosan emiatt szerettem volna egy kicsit kerekebb lezárást.

Mindenesetre, ettől az apróságtól eltekintve abszolúte imádtam a Kegyetlen szépséget! Sötét, fordulatos, érzelmekkel teli történet, tele remekül megformált, komplex karakterekkel. A tündérmesék és a fantasy szerelmeseinek bátran merem ajánlani! Na meg persze a romantikus lelkeknek, akik nem tudnak ellenállni egy tragikus szerelmi történetnek!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc jelenet: sorry, spoileres, de volt benne egy fura szoba repülő puzzle darabkákkal

Kedvenc karakter: Nyx, Ignifex