Oldalszám: 452
Cinder, the cyborg mechanic, returns in the second thrilling installment of the bestselling Lunar Chronicles. She’s trying to break out of prison—even though if she succeeds, she’ll be the Commonwealth’s most wanted fugitive.
Halfway around the world, Scarlet Benoit’s grandmother is missing. It turns out there are many things Scarlet doesn’t know about her grandmother or the grave danger she has lived in her whole life. When Scarlet encounters Wolf, a street fighter who may have information as to her grandmother’s whereabouts, she is loath to trust this stranger, but is inexplicably drawn to him, and he to her. As Scarlet and Wolf unravel one mystery, they encounter another when they meet Cinder. Now, all of them must stay one step ahead of the vicious Lunar Queen Levana, who will do anything for the handsome Prince Kai to become her husband, her king, her prisoner.
Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye.
Eközben Franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépség a nyomozása során egyre különösebb alakokkal találkozik. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a helyzet csak még tovább bonyolódik, miután összeakadnak Cinderrel.
Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…
(hivatalos fordítás)
Nagyon, nagyon sokáig húztam a Scarlet elolvasását, méghozzá nagyjából ugyanabból az okból kifolyólag, mint a Vér és csillagfény napjait. Magyarul kezdtem el a sorozatot, aztán rettentő sokat kellett várni a folytatásra, és amikor kijött, természetesen a kiadás kicsit se passzolt a régihez, és úgy meg el is ment a kedvem a beszerzésétől, és elkönyveltem magamban, hogy akkor majd angolul folyt köv. De nem lett folyt köv, mert aztán meg elvonta más a figyelmem, és ha Zsebi nem fangörcsöl nekem órákat a Cressről, ami a harmadik része a sorozatnak, akkor lehet, hogy még ma is csak tologatnám a várólistámon. És milyen nagy hiba lenne ez!
Úristen, emberek, hát ez valami eszméletlen jó volt! Már a Cindert is szerettem, de a Scarletre teljesen rákattantam és egy éjszaka alatt kivégeztem. Egyszerűen beszippantott, már az első oldalaktól kezdve, és annyira jó érzés volt visszasüppedni ebbe a világba, hogy azt szavakkal nem tudom nektek leírni! Hiába váltottunk földrészt, a hangulata megmaradt, és tekintve, hogy Cinderék se kerültek ki igazán a képből, egy nagyon kellemes és nem mellesleg igencsak addiktív keverékét kaptuk a már jól ismertnek és az újnak.
Zseniális ötletnek tartom, hogy hiába minden könyv más mesére, más karakterre koncentrál, a többiek története is tovább folytatódik, illetve összefonódik az újonnan bemutatott karakterekkel. És őszintén, Cinder és Kai mindketten kétszer olyan érdekesek voltak ebben a könyvben, mint az előzőben, ami teljesítmény, tekintve, hogy nem is ők voltak technikailag a főszereplők. Na és persze ott volt Thorne... khmm, róla később, mert az hosszú lesz *visszaszorítja a kitörni készülő pszichotikus fangirlt és megköszörüli a torkát*.
Ettől a ponttól viszont nem tudom máshogy megoldani, az értékelés bizony SPOILEREKET FOG TARTALMAZNI AZ ELŐZŐ RÉSZRE VONATKOZÓLAG. Szóval, ha nem olvastad a Cindert, akkor tessék gyorsan bepótolni, és utána visszajönni ide.
Szóóóval, a Scarlet cselekménye három szálon fut: egyrészről ott van Cinder, akit a börtönben látunk viszont, és aki a szökési kísérlete közben elszámítja magát, így belebotlik Carswell Thorne kapitányba. Nos, ő szereti magát kapitánynak nevezni, gyakorlatilag viszont csak elkötött egy amerikai űrhajót. Oops?
“But I'm a wanted fugitive, like Cinder." Thorne continued. "They do realise I'm missing, don't they?"
"Maybe they're grateful," Cinder muttered.”
Mindenesetre Cinder és Thorne merő véletlenségből egymás mellé keverednek, és nagyjából a könyv összes vicces pillanata nekik köszönhető. Cinder száraz, szarkasztikus humora és Thorne légből kapott hülyeségei rettentő jó párbeszédekért felelősek, rengeteget nevettem rajtuk. Thorne mint karakter önmagában is zseniális. Mintha Flynn Ridert és Calderont egybegyúrták volna: veszettül vicces, de meglepően intelligens. Komolyan, imádtam! Alig várom a Cresst!
Aztán ott van nekünk Franciaország, ahol Scarlet a saját kezébe veszi a nagyanyja után való kutatást, miután a rendőrség magasról tesz az ügyre, hiszen mindenki elkönyvelte ketyósnak a nénit. Ebben segítségére van Wolf, az utcai harcos, akivel menet közben összeismerkednek. Scarlet, nevéhez és hajszínéhez hűen igencsak tűzről pattant leányzó, és nagyon szerethető főszereplő. Marissa Meyer remek női főhősnőket alkot, pedig mind tudjuk, hogy a YA szereplők, főként a hölgyikék, igen könnyen át tudnak billenni a falkaparós kategóriába. Itt azonban szerencsére nem ez a helyzet. Scarlet kifejezetten értelmes, és rettenetesen önfejű, így persze a baj nem kerüli el, bármennyire próbálja is Wolf újra meg újra kihúzni a slamasztikából.
Wolf pedig... hajjj.... meg se próbálok értelmesen érvelni. Belezúgtam, és kész. Nem tudom, az írónő hogy csinálta, de sikerült egy olyan férfi főhőst kreálnia, aki cuki és marha veszélyes egyszerre. Wolf az a csendes típus, különösen Thorne mellé állítva, de egyszerűen imádtam. Persze ő se tökéletes, de jó oka van mindenre, így nem igazán tudok haragudni rá. Bár, amennyire oda vagyok érte... lehet, hogy amúgy se tudnék.
“Don't thank me for telling the truth when it would have been mercy to lie to you.”
A harmadik szál pedig Kai-hoz tartozik, aki újdonsült uralkodóként próbál megbirkózni Levanával, a Cinder iránti érzelmeivel, meg a birodalom ügyes-bajos dolgaival. Mint már azelőtt is említettem, Kai itt sokkal valósabb személyiségnek tűnt, mint az előző részben. Talán a felelősség miatt, ami a vállát nyomja, vagy pusztán mert végigkövettük a karakterfejlődését, de jobban átéreztem a helyzetét, mint az előző kötet során bármikor.
Levana királynő még mindig elég menő főgonosz, bár továbbra is kissé szürreálisnak érzem a diplomáciai kapcsolatok lefestését a könyvben. A probléma enyhült az első könyv óta, ahol jópárszor fennakadt a szemöldököm, de azért még mindig hihetetlennek tűnik számomra, hogy a Föld ilyen szinten lefeküdjön Levana hisztijeinek. Persze, a holdbélieknek rengeteg képességük van, de könyörgöm, gondolkozzunk már. Az emberek bőven létszámfölényben vannak, és az évek során igazán kitalálhattak volna valamit, amivel kicsit kiegyenlítik az esélyeket. Tömegpusztító fegyverek gyártásában mindig figyelemre méltóan jól teljesítettünk. Persze, a béke lenne az elsődleges megoldás, de Levana nem akar békét, hanem át akarja venni az uralmat, és konkrétan az összes államfőt dróton rángatja. Méghozzá nem holmi megvesztegetéssel meg zsarolással, ami még logikus is lenne, hanem a hisztériás rohamaival, meg a fenyegetőzéseivel. Komolyan, legszívesebben csak beszóltam volna egyik-másik jelenetbe, hogy valamelyik mesterlövész szedje már le azt a libát.
Na de, ettől eltekintve viszont remek könyv volt, ezerszer jobb mint az első rész, pedig már azt is szerettem! De a Scarletből látszik, hogy a Cinder mindössze egy felvezetés volt, és még most jön a java. A romantika cuki, de nem nyálas, az események pörögnek, és a titkok, amelyek egyre-másra derülnek ki biztosítják, hogy ne bírj aludni, ameddig a végére nem értél a könyvnek. Ha szereted a YA-t, a lightos sci-fit, és főként ha kedveled a kreatív retellingeket, ez a te sorozatod! Ne hagyd ki, mert zseniális!
Nem tudom hova ragozzam még. Máris viszket a kezem a Cress után.
Értékelés: 5*/5
Kedvenc karakter: mindenkit imádtam. Mindenkit.
Kedvenc jelenet: Cinder és Thorne szurkálódásai, a vonatos ugrabugra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése